Még akár egy pozitív szitkozódásként is értelmezhető a fenti cím, de ezen felül azt lenne érdemes tudatosítani, hogy a sikerből magából képtelenség tanulni. Az csak egy kudarc-sorozatok általi tanulás, fejlődés következménye. Hasznos erre a nézőpontra fókuszálni.
"Az élet olyan iskola, melyben a kudarc többre tanít, mint a siker." (Goethe)
Michael Jordan is aláírja ezt, sportágának mai napig legnagyobb alakja: "Huszonhatszor vétettem el a rám bízott, győzelemhez szükséges utolsó dobást. Újra és újra hibáztam az életemben. Ezért tudtam mindig előrelépni."
Az emberek többsége kétféleképpen áll a kudarc kérdéséhez:
- Fél tőle, előzetesen lélekbe égett kudarcélmény hatása miatt, ezért komolyabb erőfeszítéseket nem tesz.
- Mindig mást hibáztat, ha bekövetkezik a sikertelenség, képtelen a tanulságot felfedezni benne.
Márpedig mindig van tanulság, minden egyes esetben. Én ezt megtanultam, amikor évekig online póker versenyekből éltem. Pedig ha valahol, ott könnyű mindent a szerencsére, vagy a másik játékos rossz játékára fogni. Ott ez a felfogás élesen meg is különbözteti a nyereséges játékost a veszteségestől. Más kérdés ki mit vall magáról.
Volt, hogy addig "üldözött" sorozatosan egy-egy nagyon hasonló, de mégis ritka, határeset közeli döntési helyzet, - komoly veszteségeket és kieséseket okozva látszólag balszerencse miatt - amíg meg nem tanultam valóban megfelelően kezelni azt. Onnantól pedig, mintha elvágták volna. Nem zaklatott a feladat többé. Egy fokkal könnyedebbé vált minden.
Az élet is egy ilyen játék. Addig tolja az arcunkba a zavarónál is zavaróbb helyzeteket, míg fel nem ismerjük, hol van beleszólásunk és irányításunk a dolgok jóra fordulására. Belőlünk ered minden. Mi vagyunk a kiváltói a minket érő történéseknek. Csak az az esemény fog piszkálni, ami tanítani akar, helyrerakni akar valamit ott belül.
Mert nem minden helyzetből érdemes kilépni. A szülők, szomszéd, munkatárs, vagy főnök által képviselt bosszantó játszmákra van egyoldalú gyógymód. Persze amíg nem fáj eléggé, addig inkább csak szenvedjük, álljuk a sarat és várjuk, hogy magától elüljön a vihar. Magától pedig hosszútávon nem fog. Ha el is menekülnénk, jön majd más, ugyanazzal a szereppel, sőt még szigorúbb tanítással.
Míg végül megtanuljuk, hogy haragra nem a félelem; félelemre, szomorúságra nem feltétlen az együttérzés a mindkét fél számára építő "visszajelzés". Egyáltalán, tudatosan reagálunk mások érzelmeire, olykor indulatos szavaira, tetteire, vagy csak hagyjuk, hogy sodorjon magával az általuk kelesztett forgószél és felhozzon belőlünk amit csak akar? És ha fel is hoz, szembe merünk nézni mindazzal?
Kerekréti Szabolcs
