A hit, vagy nemhit, hitetlenség az egyfajta előítélet. Tegyük fel hiszek egy személyben, hiszek a jóságának a mértékében, a lelki, szellemi fejlődőképességében. Pozitív előítélettel állok hozzá.

Miért hibás hozzáállás?

Mindig elvisz a saját beletett hitem, akaratom. Vagy alábecsülöm, vagy túlértékelem ilyenkor az illető képességeit. Mely kihatással van a cselekedeimre, gondolataimra, belefektetett energiamennyiségemre végsősoron. Felesleges körök. Vagy el nem kezdett körök.

Vagy megfosztom így magam egy kiváló lehetőségtől bármilyen szempontból, vagy pedig "ugyanazt ismételjük újra meg újra, várva, hogy a végeredmény más legyen mint eddig" - ami az őrület egy definíciója.

A nem Istenbe vetett hit meggátolja a szembejövő igazságot, hogy az megmutatkozzon a maga valójában nekünk.  Természetesen, ha egy másik személyben nagyobb mértékben van jelen a Szeretet, ha úgy tetszik Isten,  akkor már hasonló történik, mint az Istenhitnél, nyitottság jön létre a "természetfeletti" Jóval szemben, így annak teret adunk, hogy megnyilvánuljon magunk számára.

Személyeken kívül történésekben is lehet hinni, de ez már más helyzet. Ott ugyanis végsősoron saját magában hisz az ember, hogy hatására úgy alakulnak a történések, hogy, jól. A személyekkel ellentétben itt nincs ott, vagy nincs ott olyan mértékben a másik egója, mint befolyásoló tényező. Ami más löketet adhatna a dolognak.

Éppezért a ma a világban kialakult rasszista-kérdés krízis egy végtelenül lebutított és csak felszínen zajló sehova se vezető ideológia-csatározás, hitrendszerek ütköztetése mellébeszélésekkel. Csak elvisz és lehúz, hangulatilag lényegében. Mélyebbre kellene ásni az igazsághoz, minél több embernek. Szellemileg is, nemcsak lelkileg nyitni, fejlődni. Hitrendszereinket felülvizsgálni tudni.