Van hogy az elme akar valamit, de a szív nem engedi. Makacsul kitart az érzések mellett, akármennyire is tűnik józan ésszel felfogva ez, teljes őrültségnek. Előbb, vagy utóbb az elme is belátja, nem hagyhatja hátra a szívet, figyelembe kell vennie, különben szenvedés lesz a jussa.

Mindig, amikor döntünk, a szívünk és az elménk között osztunk igazságot. Azonban nem lehet teljes mértékben kizárni sem az egyiket, sem a másikat. Ha az elmének adunk igazat, a szívünk fájni fog, vágyódása csak még erősebb lesz, és gyötrő kínban lesz részünk. Ha azonban a szívnek adunk igazat, és az elménket a kispadra ültetjük, az elme felemészti magát rágódásában. 

Az egyetlen megoldás, ha elménket ráhangoljuk a szív hullámaira. Ez azonban nem egyszerű feladat, hiszen teljesen másképpen működnek. A szívben lakik a lélek, ami végtelen: az egész világot magába foglalja. Így maguk az érzések is végtelenek, nem is kezdődnek és nem is érnek véget sehol; Az elme azonban a tudásnak és a gondolatoknak ad otthont. Ezek mind végesek: kiterjedésük van, behatárolhatóak, és pontosan megfogalmazhatóak. 

A feladat, hogy megtanuljunk érezni. Na de mit is jelent ez? Hogyan érthetjük meg a végtelent, véges tudásunkkal? 

A figyelem a kulcs. Ha egyszerre vagyunk képesek figyelni a szívünkre és az elménkre, megérezhetjük, hogy egy-egy gondolat milyen érzésekkel párosul. Ezt a tudást elraktározva, időről időre megkérdőjelezve, megismerhetjük a szívünket. Ez a tapasztalás útja. Tehát, bármit is teszünk, mondunk, vagy gondolunk, érezhetjük annak a minőségét, és ebből tanulhatunk. Minél inkább kiismerjük szívünket, úgy válik egyre igazabbá az életünk. Hiszen ha az elme és a szív harmóniában vannak, akkor mind a kettő egyszerre érvényesülhet, ugyanúgy igaz lehet. És nem kell többé döntenünk közöttük. 

Ne akard tudni, csak érezd. Ha érzed, úgyis tudni fogod!

Írta: Vadas Bálint