Először sírsz. 
Azután átkozódsz. 
Aztán imádkozol. 
Aztán megfeszíted 
Körömszakadtig maradék-erőd. 
Akarsz, egetostromló akarattal – 
S a lehetetlenség konok falán 
Zúzod véresre koponyád. 
Azután elalélsz. 
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. 
Utoljára is tompa kábulattal, 
Szótalanul, gondolattalanul 
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: 
A bűn, a betegség, a nyomorúság, 
A mindennapi szörnyű szürkeség 
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés! 
S akkor – magától – megnyílik az ég, 
Mely nem tárult ki átokra, imára, 
Erő, akarat, kétségbeesés, 
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég, 
S egy pici csillag sétál szembe véled, 
S olyan közel jön, szépen mosolyogva, 
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar, 
Akkor – magától – minden elcsitul, 
Akkor – magától – éled a remény. 
Álomfáidnak minden aranyágán 
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.