Rágalmazás:
"A rágalmazás vétségét követi el, aki valakiről más előtt a becsület csorbítására alkalmas tényt állít vagy híresztel, vagy ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezést használ."  


Éltem megyeszékhelyen, fővárosban, majd néhány éve faluban. Előbbi két helyszínen vagy nem találkoztam, vagy nem szembesültem, de semmiképpen sem olyan mértékben és mennyiségben ezzel a jelenséggel. Mint amennyire jellemző ez kisebb közösségekre, ott, mondhatni menetrendszerinti az előfordulása. Kétféle embertípus van ugyanis. Az egyiknek nehezére esik továbbadnia egy harmadik személy számára nézve kellemetlen hírt, tényt. A másik ezzel szemben, ha csak teheti még rá is tesz egy lapáttal. Sokan közülük kettővel. 

Ezt egyfajta pótcselekvésből teszik. Az úgynevezett rossz nyelvek háza táján ugyanis, a lelki világukban megfigyelhető közös pont: a rendetlenség és a gyarlóság. És aki nem szeret a saját "portája" előtt sepregetni, az bizony óhatatlanul megpróbálja a másokét minél mocskosabbnak beállítani, hogy ő maga ne legyen ezáltal szembeötlően "sötétlelkű". 

Amennyiben e mellett fizikai szorgalmának, beszélő képességeinek köszönhetően az anyagi világot nagy mértékben saját malmára is tudja "áramoltatni", úgy kimagasló módon anyagi javakat, sőt tekintélyt szerez magának, ami által látszólag hiteles forrássá válik az avatatlanok szemében.

Mi a megoldás?

Először is felismerni ezen elnyomókat és helyén kezelni a velük való kapcsolattartást. Mindenképpen lazítani rajta. Szembesíteni, ha megvan az "erőnk", így segíthetünk rajtuk is. Másodsorban pedig egy jel kell, hogy legyen a számunkra, hogy ideje (még) hitelesebbé válni! Használjuk őket ösztönző erőként! Nincs is más fegyver ellenük tudniillik, csak az igazság és az őszinteség.

Sokan nem tudják ezt és felesleges viszálykodásba, adok-kapokba bocsátkoznak rágalmazóikkal, elég körül nézni, ez zajlik mindenhol, (majdnem) minden szinten. A makulátlanná válás útján viszont a legnagyobb segítőink lehetnek ők azáltal, hogy egy esetleges bolhaméretű jellemhibánkból elefántot hazudnak, hogy mindenki számára jól látható legyen. Az út a fény felé a lélek legapróbb bugyrainak teljes bevilágításán át vezet. Mindennek és mindenkinek megvan a saját szerepe az életünkben. Ne vegyük hát túl komolyan se őket, a végén úgyis csak az igazság győzhet.


Írta: Kerekréti Szabolcs

A Káini modell az a magatartásforma, amikor két fél (pl. két hadsereg, két párt, két cég, stb.) egymás ellen, egymás kárára küzd, a küzdelemből pedig a gyengébb erkölcsű kerül ki győztesen. (Lásd: Gresham-törvény) 

A jelenség a bibliai Káinról kapta nevét. Jelenleg a globális társadalomban ez az uralkodó magatartásforma az élet minden területén: a gazdaságban, a politikában, a sportban, stb.

Jellemzői:

• a mindenáron való győzelem (Vesd össze: „a cél szentesíti az eszközt", Lásd még: Mi történik olyankor, ha valóban intelligens emberekkel beszélgetünk?)
• az ön- és csoportérdekérvényesítés minden más szempont elébe helyezése
• a magasabb erkölcsiséggel rendelkezők célzott felkutatása és kiirtása vagy lerontása a modell szerint funkcionálók szintjére

Ezzel a viselkedési mintával az emberiség hosszabb távon leépül, lealacsonyodik állati szintre. A mások rovására történő érdek-érvényesítés ugyanis az állatvilág jellemző viselkedés-modellje, nem az emberé. (Vesd össze: Darwinizmus)

A Káini modell erkölcsi ellentéte a Hunor-Magyar modell, ami az ún. háttárs-szellemiséget tükrözi. Ebben a modellben a harc egymásért folyik. Nem közvetlen érdekérvényesítésről szól, hanem arról, hogy a másik fél belül szunnyadó értékeit előhozza, és hogy az ellenfelet maga fölé emelje képességeiben és erkölcsiségében. Az ilyen küzdelemnek nincs vesztese.

A modell társadalomban kimutatható következménye, hogy aki ezt a mintát követi, teremtő jellegű, fölfelé emelő munkát végez, ezzel is gazdagítva környezetét és közvetve önmagát.

Az egymásért vállalt küzdelem jegyében működő társadalomban nem a tömeguralom, hanem a magasabb elvek által irányított rend (idegen szóval „hierarchia", vagyis „szent uralom") határozza meg az egyének, illetve a kisebb-nagyobb közösségek egymáshoz való viszonyát. Az ilyen működésrendű társadalomban minden és mindenki ott és addig jut szerephez, ahol és ameddig a képességeit a legszerencsésebben, illetve legeredményesebben tudja kamatoztatni a köz javára. (Vesd össze: kommunizmus, mint a Hunor-Magyar modell paródiája)

Forrás: iranyitok.wikia.com

Midőn II. József 1786-ban mindent németté akart tenni, a magyarok a nemzeti nyelv csiszolásához láttak; de nagy buzgóságuk a szertelenségbe csapott. Minthogy a minden nemzet nyelvében egyaránt megtűrt és nálunk is régtől használatos szavakat egytől egyig magyarul szerették volna kifejezni, olyan újításokat vittek véghez, hogy még a született magyarok is elhűltek bele.

Például a prókátor ügyész lett. A fiskális ügyvédlő. Az íródeák írász. Amit őseink úgy hívtak: "fő oskola, minden tudományok helyszéke": mindenesség. Az universitas rectora: mindenesség mindenese. Az instantia: kéreményes írás. Az indorsata: hátasítmány. A pap: lelkész. Az újságíró: hírnek. A baromvásár: marhadalom.

A tudományba pedig tűrhetetlen,  csömör nélkül alig kiejthető szavakat akartak belevinni. Ilyenek (hogy a többit ne is említsem) történetértekség: historia. Színvízforrat-esmeretség: cognitio fontium. Vízbukat-esmeretség: cognitio cataractarum. Okértekség: philosophia. Hányság- s mennyiség-értekség: mathesis. Számtudákság: arithmetica. Terejtudákság: geometria. Külketudákság: calculus differentialis. Tellemtudákság: calculus integralis. Mosztony: machina. Istenértekség: theologia. Tündérértekség: metaphysica.


Szirmay Antal (Tóth Béla - A magyar anekdotakincs című könyvéből)

"Nézzetek felfelé, hogy lássátok, ami lent van. Nézzetek lefelé, hogy lássátok ami fent van.
Éppen annyit ereszkedjetek lefelé, amennyit felfelé mentetek - ellenkező esetben elvesztitek egyensúlyotokat. 

"Soha ne feledd, hogy az információ és a tudás nem ugyanaz. Olvastál valamit, az információ. Meghányod-veted magadban, ami szintén információn alapul. Az emberek többsége összetéveszti az információt a tudással, és magában azt gondolja: "Sokat olvastam, tehát sokat tudok." Az információ azonban nem tudás. A tudás mindig személyes tapasztalat.

Az, hogy olvastál az erőszakmentességről, még nem jelenti azt, hogy tudod, mi az erőszakmentesség. Amikor megtapasztaltad, gyakoroltad az erőszakmentességet, akkor tudod mi az. Megtanultad, hogyan használd az erőszakmentességet olyan helyzetekben, amelyek különben erőszakhoz vezetnek. Ez az erőszakmentesség. Olvastál haladó meditációs gyakorlatokról - ez még nem tudás. Amikor megtapasztalod azt, amit ezek a gyakorlatok nyújthatnak neked, akkor, még a technika nélkül is, tudásra tettél szert. Ez a tudás legyen a célod!

Számos könyvben olvastál már Istenről, sok vallásban hallottál róla. Ettől még nem ismered Istent. Hiszel Istenben - ettől még nem ismered Őt. Akkor ismered Istent, amikor személyesen megtapasztaltad. Úgy gyakorold hát a meditációdat, hogy ez a tudás legyen a célod!

Amikor rendelkezel ezzel a tudással, az meglátszik rajtad. Megmutatkozik a megjelenésedben. Jóságos az arckifejezésed? Ha egy idegen rád néz, és szeretetet érez áradni belőled, ha egy vadidegen úgy érzi, hogy szereted... akkor ez istentapasztalatról tanúskodik.

Tudásod megmutatkozik abban, ahogyan beszélsz. Megnyugtat-e másokat a hangod, amikor megszólalsz? Ha igen, akkor ismered Istent. Lecsendesít-e másokat amikor beszélsz? Ez az istentapasztalat. Mozdulataid a kegyelem méltányolására ösztönöznek másokat. Ez Isten megtapasztalása. Vagy Krisztus megtapasztalása, vagy Buddha megtapasztalása, vagy a Tao megtapasztalása. Mindezek a kifejezések ugyanazt jelentik."

(Szvámi Véda)

A szöveget egy hopi törzsfőnöknek tulajdonítják.

„Azt mondod egy ideje népednek, hogy eljött a tizenegyedik óra. Most menj vissza, és mondd meg nekik, hogy eljött Az Óra.
És gondoljátok át a következőket...

Kutatás bizonyítja, hogy minél többet panaszkodunk, annál valószínűbb, hogy egyre negatívabb színben látjuk majd a dolgokat. A panaszkodás és negatív gondolkodás során használt idegsejtek közelebb kerülnek egymáshoz, és a közöttük lévő kötelékek erősebbek lesznek, ezért könnyebben használjuk őket később is, nem csak akkor, amikor aktívan rossz dolgokra gondolunk.

A panaszkodás átírja az idegpályákat – ez egyáltalán nem túlzás, a gyakori negatív gondolkodás tényleg hatással van az idegsejtek közötti kapcsolódásokra. Statisztikák szerint egy átlagos ember jellemzően egy percet panaszkodással tölt el egy beszélgetés során, ami rettentő soknak számít, ha megfigyeljük, milyen fizikai változásokat hoz az agyunkban ez a gyakori negativitás. 

Hidat építünk a negatív gondolatoknak

Először is, a negatív gondolatok során használt idegpályák erősebbek lesznek, az ekkor aktív idegsejtek pedig fokozatosan közelebb kerülnek egymáshoz. Kutatók ezt úgy érzékeltetik, hogy ha gyakran kelünk át a folyón egy adott helyen, nem kifizetődő mindig ideiglenes hidat építeni – fel kell állítani egy masszív, állandó hidat, amin mindig könnyedén át tudunk kelni, ha már úgyis gyakran járunk arra. Nincs ez másképp a negatív gondolatokkal sem – ha túl sokat panaszkodunk, az agynak kifizetődőbb a bejáratott idegpályákat használni, ezért ezeket erősíti meg.

A Stanford Egyetem kutatói azt is megállapították, hogy a sok panaszkodás és negatív gondolat lassan leépíti a hippokampuszt, ami különösen ijesztő, ha arra gondolunk, hogy ez az agyi terület felelős a kritikus gondolkodásért is. Az Alzheimer-kór is egyebek között a hippokampuszt támadja meg.

Küzdj vagy menekülj!

A panaszkodás hatására a szervezetünkben kortizol nevű hormonok szabadulnak fel, amelynek hatására a testünk „küzdj vagy menekülj” üzemmódba kapcsol. Ilyenkor a szervezet oxigénjének és vérmennyiségének jó része azokba a szervekbe jut, amelyek a túléléshez elengedhetetlenek. Mellékhatásként az egekbe dobja a vérnyomást és a vércukorszintet, mindkettőről tudjuk, hogy nem tesz túl jót az emberi szervezetnek.

Mit tegyünk?

A sok panaszkodás ellen mi is tehetünk, még akkor is, ha hajlamosak vagyunk a dolgok negatív oldalát látni először. Az első tanács, amit pszichológusok ilyenkor adni szoktak, az az, hogy gyakoroljuk a hála érzését – amikor panaszkodni akarunk, gondoljunk inkább arra, mennyi minden megy jól az életünkben, ne arra, hogy mi megy rosszul. Ez például a kortizolszintet 23%-kal is csökkentheti. A Kaliforniai Egyetem kutatása alapján azok, akik mindennap gyakorolták ezt a szokást, sokkal kevésbé szorongtak, mert a kortizolszintjük ritkábban emelkedett meg.

A második tanács az, hogy ha már panaszkodásra adjuk a fejünket, annak legyen célja és iránya – ne csak arra gondoljunk, milyen rossz most nekünk, hanem azonnal találjunk lehetséges megoldásokat is. Nem kell elnyomni a negatív gondolatokat, de nem szabad, hogy azok csak magukban létezzenek. Ha rögtön van megoldás is a problémára, vagy legalább egy olyan út, amin el lehet indulni, már kevésbé vagyunk stresszesek, és nem szorongunk annyira – vagyis a kortizolszintünk normális keretek között marad. 

Forrás: origo.hu

Sokan aludni szeretnek, sokan szenderegni, csak úgy az alvás és ébrenlét között lebegni. Álmodni kevesen. Az álmok között, igaz, kevés a kellemes. De mindig van benne valami a misztériumból. Jung, az álmok mai mestere megtanított arra, hogy tiszteljük az álmokat, mert sokkal többet tudnak, mint mi. Néha még költészet is. Vagy vallás. Esetleg mind a kettő.

Ezt álmodtam: Kora hajnal van. Zárt helyre kerültem, és tudom, hogy méhes, de műhely is. Méheshez tartozik, de itt vannak a méheshez szükséges eszközök és szerszámok. Éppen szürkül, és az ablak mellett levő asztalnál egy ember foglalatoskodik. Féloldalt áll, arcát nem látom tisztán. De ahogy mozog, néz, kezét emeli, főként ahogy fejét tartja, de legfőképp ahogy ott van, közvetlenül tudom, hogy a méhész Ő.

Az ablakhoz nyúl és kinyitja. Az ablak előtt színtelen, lágy, üvegszerű, de végtelenül puha, érzékeny, kocsonyás anyagból készült sajátságos repkedő lények gyűltek össze. Olyan nagyok, mint a pogácsa, kétoldalt szárnyuk van, félig lepkék, félig madarak, nesztelenül szállnak be a szobába. Tudom, hogy ezek a lelkek. A méhész azért nyitotta ki az ablakot, hogy az éjszaka folyamán a ház köré gyűlt lelkeket beeressze.

Ekkor Ő a szoba hátsó részébe megy, ahol a falon ajtók vannak. Az ajtókon belül a falban, kasok. Kicsit hasonlítanak a kemencéhez. Belül sötét van, és nem látni semmit, de érezni, hogy valamilyen elektromos melegség lehet. A meghaltak lelkei ezekben a kasokban, vagy kemencékben pihennek, és különös rejtélyes változáson esnek át, hogy a földre visszatérhessenek.

Az újonnan érkezett lelkek a kasokba szállnak. Láthatóan rendkívül fáradtak. Némelyiknek éppen csak utolsó erejével sikerül a titokzatos kasba vergődnie. Ő pedig nézi őket azzal a leírhatatlan és végtelen türelemmel és jósággal, ami éppen Ő.

Mikor már mindegyik lélek berepült, a kemenceajtót lassan bezárja. Az utolsó ajtónál megáll, tűnődik, aztán mélyen benyúl a kasba és keresgél. Kivesz egy lelket, az ablakhoz viszi és megnézi.

Mintha a lelkek innen az életbe ragyogó gyémántfényesen indulnának el, átlátszóan és tündöklő tisztán, amilyen napfényes tiszta lélek a kicsiny gyermeké. És mintha ide minden lélek zavarosan, megtörten érkezne. A puha, lágy, kocsonyás, kristályos, átlátszó, madárszerű, a szivárvány színeiben égő meleg kis lélek, mikor az életből ide a kasba, a méhészhez visszatér, megtört, foltos és homályos. Némelyik egészen piszkos és szürke.

A méhész kezébe veszi a kasból kiszedett lelket. Aléltan piheg szegény, attól a rejtelmes változástól félájultan, ami ott benn történt és történik vele. Bizony elég szurtos. Úgy látszik, modern korból való lélek. Nem mondják nekem, de az álomban megérti az ember a dolgot akkor is, ha senki se magyaráz. A méhész sokáig nézi, fejét csóválja, végül azt mondja:

-Te szegény, nemsokára vissza kell menned, mert itt lesz az idő, s még mindig ilyen zavaros vagy? Mikor fogsz megtisztulni végre?

Azzal a lelket óvatosan visszateszi a kasba, és bezárja.

Forrás: Hamvas Béla - Álom (Babérligetkönyv)